A szívemből

Az utóbbi időben egy érzelmi roncsnak érzem magam minden téren. Kicsit el vagyok tűnve még magam elől is. Nem szívesen beszélek azokról a dolgokról, amiket gondolok vagy érzek. Inkább sodródok az árral, stresszelek, néha szorongok, majd belenyugszom dolgokba. Felesleges lenne kifejteni bármit is; mi a baj, hogyan lenne jobb, hogyan nem... Nem érdekes. Tényleg nem. Csak vagyok. Próbálok lenni. És várom azt a pillanatot, amikor azt mondom, hogy "Ez így végre jó". 

Néha kedvem lenne egy hatalmasat ordítani, tombolni, aztán pedig hetekig bent ülni az üres szobában és semmit nem csinálni. Érzelmi hullámvölgyeim vannak, ami talán betudható a munkahelyi és magánleti stressznek egyaránt. Nem találom a helyemet. És ez nagyon furcsa. Eddig tudtam, hogy mit akarok, hova akarok eljutni, mit akarok tanulni az élettől. De most valahogy semmihez sincsen kedvem. 

Nem hiszem, hogy ez az egész így fog maradni. Biztosan ismét meg fogom találni a saját helyemet, mert eddig soha nem volt úgy, hogy ne lettek volna célok és punnyadtam volna egész nap a laptopom előtt. Mindig pörögtem. Mindig kellett tennem magamért, a jövőmért. Nem hiszem, hogy nem jön vissza újra ez az érzés... Csak most ez így fura... Fura ez az állapot. Fura ez a mélypont. Mert soha nem volt ennyire erőteljes ez az érzés. Mindig ki kellett adnom magamból minden érzést, elmondani valakinek ezeket a dolgokat, amik bennem vannak. Most nem megy... nem akarom. Nem akarok semmiről sem beszélni. Kicsit megrémít, ugyanakkor kicsit boldoggá tesz. Csak magam vagyok. Nem kellenek tanácsok.